A Svenska Dagbladet újságírójának, Cecilia Hanssonnak többek között ilyesmiket mondott: „Most Orbán és társai dicsőségesnek mondják a történelmünket. Ez több mint nevetséges. A magyar történelem csak vereségekből áll.” Ez egyrészt tényszerűen nem igaz (mármint a csak vereségek), másrészt azt sem látom, hogy „Orbán és társai” kizárólag egyfajta sikertörténetként próbálnák eladni a magyar történelmet. Nyilván van tupírozás (minden politikai kurzus tupíroz így vagy úgy), de éppen manapság lehet találkozni számos olyan beszélgetéssel különféle történészekkel, amelyek megpróbálják árnyalni meghatározó történelmi eseményeinket a Sajó-menti csatától Mohácson át Trianonig és a Don-kanyarig.
Évtizedeken keresztül ment az, hogy a magyarok a legjobban teszik, ha meghúzzák magukat és befogják a pofájukat, az utóbbi évtizedben nem ez megy.
Az inga kileng, olykor túlságosan is, de volt honnan kilengenie, ezt ne felejtsük el. Az efféle kilengések természetéhez hozzátartozik, hogy olykor túlzásokba esik ellenkező irányban, és csak remélni lehet, hogy valamikor végre beáll normál állásba. Az, hogy „Ma Magyarországon már tényleg nincs remény”, illetve hogy Krasznahorkai egyszer látott egy „Vissza Trianont”-feliratú plakátot valahol, szintén elhangzott az interjúban, utóbbira úgy reflektált, hogy „ennyire műveletlenek ma az emberek.”
Mi az, hogy az emberek? Kikről van itt szó?
Magyarországon elég sokan tudják, hogy Trianon valójában egy kastély neve, de elsődlegesen nem a kastély jut róla eszükbe. A „vissza Trianont” nyelvtanilag valóban kissé zavaros, de Krasznahorkai pontosan tudhatja, hogy mit is jelent ez Magyarországon, mire utal. Egy ilyen sután megfogalmazott plakátszövegből messzemenő konzekvenciákat nem vonnék le, ez tőről metszett, kissé arrogáns elitizmusnak tűnik így, és innen csak egy lépés az az egyébként Tarr Béla Gulyás Mártonnak adott partizános interjújából származó mondat, mely szerint a magyar vidéken számos véglénnyel lehet találkozni. A kitűnő Tarr Béla Krasznahorkai regényeiből készült filmjeivel írta be magát az egyetemes filmtörténetbe, de nála is mintha érződne az utóbbi időben egyfajta részvét-deficit, Krasznahorkaihoz hasonlóan. „Hatalmas a jogfosztott, tanulatlan tömeg” Magyarországon, mondja még az interjúban Krasznahorkai, továbbá „sok a szemétláda”.
Hogy kiket nevezünk szemétládának, az megítélés kérdése, és nem tudom, hogy lakosságarányosan Svédországban vagy Magyarországon él-e több belőlük. Szemétláda.
Egyáltalán mit jelent ez megint? A politikusok között van sok szemétláda? Vagy úgy általában, mindenfelé? És mit jelent az, hogy jogfosztott tömeg? Milyen jogaiktól vannak megfosztva „tömegek” Magyarországon? A tanulatlanság alatt pontosan mit kell érteni? Megannyi kérdés, de Cecilia Hansson, a kifinomult irodalmár egyszer sem kérdez vissza, nem kéri Krasznahorkait arra, hogy ugyan magyarázza már meg ezeket a sommás kijelentéseket. Nyilván nem is érdekli különösebben, megelégszik azzal, hogy ezek elhangoznak, és milyen jól mutatnak majd az interjúban.
Kattintós lesz, gondolhatta. Helyesen gondolta.
Ezek a Krasznahorkai-mondatok nem nívósabbak egy átlag Facebook-komment színvonalánál, naponta olvasok ehhez hasonlókat. Ami igazán meglepő egy olyan, a mondatait fejben író, legendásan érzékeny művésztől, mint amilyen Krasznahorkai László. De nem is ez a legnagyobb baj velük. Hanem az, hogy nélkülözik a részvétet, a megértés szándékát. Mindazt, ami Krasznahorkai regényeinek olyan emlékezetes rétege volt.
A szellem embere nem mondhat efféle olcsó közhelyeket, nem járhatja át a szavait ez az arroganciával kevert elitista színezet.
Az ilyesmi tilos. De azon túl, hogy tilos, ráadásul még sértő is. A tanulatlan tömegek, soraikban a számtalan, dicsőséges történelemről harsogó szemétládával igazán többet érdemelnének. Valuska, Irimiás, Petrina, Futaki, Eszter úr és a többiek még megérdemelték a figyelmet és az együttérzést. Mai utódaik minden jel szerint már nem. Krasznahorkai vajon miért haragudott meg rájuk ennyire?